• 2017/09/21 – Máté
  • EN
  • HU

Holidays

Augusztus 20-a, államalapító Szent István ünnepe

A finn-ugor nyelvcsaládhoz tartozó, a finnekkel és észtekkel rokon magyarság az Ural vidékéről indulva több évszázados, gyakori harcokkal nehezített vándorlás után a IX. század utolsó évtizedében érkezett a gyér szláv és avar népességű Kárpát-medencébe. Elődeink úgy vélték, hogy a Kárpátok hegykoszorúja megfelelő védelmet nyújthat a külső támadások ellen, s a térség kedvező természeti adottságai: a halban gazdag nagy folyók, a kiterjedt erdőségek, a dús legelők és a bőven termő szántóföldek végleges otthont biztosítanak a mintegy félmilliónyi magyarnak.

Ez a honfoglalás azonban nem jelentette a törzsi-nemzetségi szervezetben élő, pogány istenekben hívő lovas-pásztor nép életmódjának teljes feladását. Fennállt annak a veszélye, hogy a magyarság – hasonlóan a népvándorláskori népekhez – hamarosan felmorzsolódik, beolvad más népekbe, és eltűnik a történelem színpadáról.

A honfoglalást vezető Árpád fejedelem (-907) leszármazottja Géza fejedelem (-997) felismerte, hogy a magyarság csak úgy maradhat fenn, ha békés megegyezésre törekszik I. Ottó német-római császárral, kapcsolatokat keres a kereszténységgel és a nomád életmódról áttér a földművelésre. Géza ezért német hittérítőket kért, I. Ottó német-római császárnak területi engedményeket tett, s házassági kapcsolatok révén a szomszédos országokkal jó viszonyt alakított ki. A változást ellenző magyar törzsfőkkel pedig kemény kézzel számolt le.

Szent István Sándor Veronika olajfestményeFia, Vajk (975-1038) megkeresztelkedett, folytatta apja politikáját, és 1000-ben István néven királlyá koronáztatta magát. István három helyről kérhetett koronát: a keleti kereszténységet megtestesítő bizánci császártól, a német-római császártól és a pápától. Mivel István a nyugati kereszténységhez akart csatlakozni, s nem kívánt a világhatalmi terveket fontolgató német-római császárság függőségébe kerülni, ezért II. Szilveszter római pápától kért és kapott koronát. Ezzel egyúttal elismerte a pápai hatalom jelentőségét is.

István célja az volt, hogy a nemzetségekre tagolódó magyarságból és az ország egyéb lakóiból – erős központi hatalom irányítása alatt – nyugati műveltségű, független, keresztény államot alapítson. Mindezek megvalósításához a legfontosabb lépés a magánbirtok intézményének megteremtése volt. Fegyveres harcban végérvényesen legyőzte a régi berendezkedést fenntartani akaró utolsó ellenfeleit és birtokába vette az ország földterületének közel kétharmadát. A többit az egyháznak, a hozzá hűséges nemzetségfőknek és a fegyveres segítséget nyújtó német lovagoknak adományozta. Ezzel István király szilárd hatalomra tett szert, s megszilárdította az ország belső helyzetét. A királyi birtokokat – nyugati mintára – királyi vármegyékbe szervezte. Központjaikba egy-egy várat építtetett, ahonnan megbízható emberei irányították a vármegye életét. A gazdasági élet és a fegyveres erők legnagyobb része így közvetlenül a király ellenőrzése alá került.

A kereszténység felvételét német és olasz hittérítők segítségével hajtották végre. Az egyházi szervezet 10 püspökség és az önálló esztergomi érsekség megalapításával valósult meg. Az egyházszervezet mellett a szerzetes rendek is hamarosan meghonosodtak Magyarországon. A kereszténység felvétele rövidesen számos területen éreztette hatását. Ezek közül a legfontosabb a keresztény műveltség rohamos térhódítása és a nyugati írásbeliség meghonosodása volt.

István király az új szervezetet és rendet törvényeivel erősítette meg. Ezek elsősorban a magántulajdont, a köznyugalmat, az erkölcsöt, az egyházat és a kereszténységet védelmezték. 1038-ban bekövetkezett halálakor Magyarország egy fiatal, életképes, a nyugati társadalmakhoz közeli erős és független ország volt.

István királyt halála után néhány évtizeddel, 1083-ban szentté avatták, ettől kezdve Szent István napján, augusztus 20-án, az akkori királyi székhelyen, Székesfehérváron a magyar királyok törvénynapot tartottak, s ott minden eléjük járuló alattvalójuk panaszát meghallgatva; személyesen intézkedtek és bíráskodtak. Ezt követően évről évre, a nagy számban összegyűlt sokaság együtt hajtott fejet királyával a nagy király sírja és ereklyetartóban őrzött jobb keze – a Szent Jobb – előtt, így emlékezve Szent Istvánra. Az évszázadok múltán a törvénynap elvesztette közjogi jelentőségét, a király személyes bíráskodását a királyi kúrián való ítélkezés rendszere váltotta fel. A törvénynapi országos gyülekezet helyébe a rendi országgyűlés lépett, s az ország központja Székesfehérvár helyett Buda, majd 1873-tól Budapest lett. A nemzet azonban augusztus 20-án továbbra is eljárt tiszteletadásra az államalapító király székesfehérvári sírjához. Szent István napja nemzeti ünnep lett, s az maradt nagyon sokáig.

A második világháború után a kommunista rendszer megszüntette Szent István napját, és augusztus 20-át 1950-től, a sztálini mintára létrehozott alkotmány dicsőítésére, az “Alkotmány napjának” nevezték. Később, a Kádár rendszer évtizedeiben az “Új kenyér ünnepének” is nevezték, s így próbálták ünnepélyessé tenni a nagy nyári mezőgazdasági munkák befejezését, tompítva a tömegek, mindenekelőtt a termelő szövetkezetekbe kényszerített parasztok ellenérzését.

Csak az állampárt bukása, az 1990.évi szabad és demokratikus választások, és az ezzel járó rendszerváltozás után vált lehetővé, hogy augusztus 20-a államalapító Szent István ünnepeként ismét nemzeti ünnepeink sorába kerüljön.

A Szent István-i életmű vizsgálata azt mutatja, hogy az első magyar király nagy egyéniség, minden megnyilvánulásában konstruktív és reális, keresztény szellemű, reformer uralkodó volt.

Legnagyobb történelmi érdeme a magyarság fennmaradását biztosító döntése, a Nyugathoz, Európához történő csatlakozás volt. Szent Istvánban, államalapító királyunkban a magyar nemzet új életútját kijelölő alkotó egyéniséget, minden idők legnagyobb magyarját tiszteljük.


Március 15-e, az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének napja

Magyarország a XIX. század első felében már hosszú ideje a Habsburg birodalomhoz kapcsolt állam volt, így a magyar királyi trónon is Habsburgok ültek. Hazánk ebben az időben agrárország volt. A mezőgazdasági termelés a nemesi birtokokon a jobbágyok által kötelezően végzett robotmunkán alapult. Az angol, az amerikai és a francia forradalom és a modern nemzet-eszme hatására azonban az ország lakosságának mintegy 5-6%-át kitevő nemesség egyre erőteljesebben követelte a gazdaság, a társadalom és a politikai rendszer átalakítását. Nyilvánvalóvá vált ugyanis, hogy amíg Magyarország nem rendelkezik tényleges önkormányzattal, addig nemzeti érdekeinek megfelelő politikát sem tud folytatni.

Ez a változtatási igény az 1820-1830-as években tört felszínre. A magyar nemesség legkiválóbbjai álltak élére a változásokért folyó küzdelmeknek. Elsőként az ország egyik legnevesebb és leggazdagabb arisztokrata családjából származó gróf Széchenyi István (1791-1860) fejtette ki könyveiben, röpirataiban programját. Az átalakulási folyamatot angol mintára képzelte el. Arisztokrata társai többségétől különbözve, a nemesség felemelkedését, felülről kezdeményezett reformok útján az egész nép jólétének emelésével együtt vélte megvalósíthatónak, a Habsburgokhoz fűződő viszony megváltoztatása nélkül.

A köznemesség törekvéseit egy fiatal vagyontalan nemes, Kossuth Lajos (1802-1894) fogalmazta meg, aki 1841-től a “Pesti Hírlap” című újság szerkesztőjeként politikai vezércikkeiben hívta fel a figyelmet a társadalom és a gazdaság legégetőbb gondjaira. Kossuth tovább vitte a reformgondolatokat és egyúttal programot is adott. A Habsburg birodalmon belüli gazdasági és politikai önállóságot, a jobbágyság korlátozás nélküli földtulajdon szerzését, és az önálló nemzeti ipar megteremtését tartotta a legfontosabb teendőknek.

A nemesi reformmozgalom elképzelései azonban jórészt megbuktak az abszolutista, tehát a teljes állami hatalmat egy kézben tartó bécsi udvar ellenállásán.

1848 első hónapjaiban Európa számos nagy városában forradalmak törtek ki. Ez a körülmény kedvező feltételeket teremtett ahhoz, hogy a magyarországi reformelképzelések törvényes úton megvalósuljanak. Kossuth a parlament küldöttségével 1848. március 15-én Bécsbe utazott, hogy az országgyűlés által megszavazott követeléseket elfogadtassák az uralkodóval.

Ugyanazon a napon egy kis létszámú, főleg írókból, költőkből álló értelmiségi csoport, a “márciusi ifjak” Pesten az utcára mentek, s felolvasták a magyar nemzet legfontosabb követeléseit tartalmazó “Tizenkét pont”-ot. Egyik vezetőjük, a népszerű és radikális költő, Petőfi Sándor, elszavalta akkor írt költeményét, a “Nemzeti Dalt”-t. Az utca népe csatlakozott hozzájuk, s egy lefoglalt nyomdában kinyomtatták e két röpiratot, melyeket ezután többször is felolvastak. Néhány óra múlva már több tízezres tömeg vonult végig a városon. A “Tizenkét pont” röviden és lényegre törően foglalta össze a legfontosabb követeléseket, köztük a sajtószabadságot, a független magyar kormányt, az évenkénti országgyűlést, a vallási és polgári jogegyenlőséget, a nemzeti hadsereget, a közteherviselést, a jobbágy-rendszer megszüntetését és az újraegyesülést Erdéllyel.

A március 13-i bécsi és a 15-i pesti forradalom hatására az udvar kénytelen volt az országgyűlési követeléseket elfogadni, ezekből törvényeket alkottak, amelyeket a király áprilisban szentesített. A törvények tartalmazták a “Tizenkét pont” legtöbb követelését. A békés átalakulás Magyarországon Európában elsőnek és egyedülállóan – végbement. Gróf Batthyány Lajos (1806-1849) vezetésével létrejött az első független, az országgyűlésnek felelős magyar kormány. A miniszterek többsége a kor reformpolitikusai közül került ki, így helyet kapott a kormányban Széchenyi és Kossuth is.

Az észak-olaszországi forradalmak legyőzése után a császári hatalom megkezdte Magyarországnak tett engedményei visszavonását. A Habsburg-ház, már korábban bevált taktikájának megfelelően fordította Magyarország ellen a nem magyar nemzetiségeket. Jellasics horvát bán, császári egységekkel megerősített seregével 1848 szeptemberében betört az országba. A király feloszlatta az országgyűlést és lemondatta a Batthyány-kormányt. Az országgyűlés azonban nem adta meg magát, hanem a Kossuth vezette Honvédelmi Bizottmányt bízta meg az ország irányításával és a honvédség megszervezésével. Jellasics támadását visszaverték. 1848 decemberében az osztrák császári és a magyar királyi trónra került Ferenc József elhatározta a “rebellis magyarok” leverését. Az óriási túlerőben lévő császári hadsereg támadásba lendült, s 1849 januárjában a fővárost is elfoglalta. A parlament és a kormány az ország keleti felébe menekült, s Debrecenből szervezte az ellenállást. 1849 tavaszán a magyar honvédsereg ellentámadásba ment át, kiverte az országból a császári haderőt. Erdélyt a lengyel származású Jozef Bem (1794-1850) tábornok vezette csapatok tisztították meg a császári seregektől.

Miután Ferenc Józseffel nem sikerült megegyezni, a magyar országgyűlés 1849 áprilisában kimondta a Habsburg-ház trónfosztását, s Kossuthot Magyarország kormányzójává választották. Ekkorra azonban Ferenc Józsefnek sikerült az orosz cár aggodalmát felkeltenie, s óriási orosz haderő indult Magyarország eltiprására. A harapófogóba került magyar honvédsereget a túlerő legyőzte, s a magyarok 1849. augusztus 13-án letették a fegyvert. A szabadságharc leverését szörnyű megtorlás követte. Október 6-án Aradon kivégeztek 13 honvédtábornokot (ők aradi vértanúkként vonultak be a magyar történelembe), Pesten pedig agyonlőtték gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt. A börtönök megteltek, a honvédeket erőszakkal besorozták a császári hadseregbe. Aki tehette, külföldre menekült.

A szabadságharc leverése után Magyarországot meghódított tartományként kezelve, önállóságát felszámolva beolvasztották a centralizált, abszolutisztikus módon kormányzott osztrák birodalomba.

A honfoglalás és az államalapítás óta 1848-1849 a magyar nép legnagyobb tette volt. A forradalmat indító március 15-e jelkép lett: a kivívott szabadság megőrzésének és az elvesztett szabadság visszaszerzésének szimbóluma. A magyarság 1860 óta nemzeti ünnepének tekinti ezt a napot, függetlenül attól, hogyan vélekedett erről a mindenkori államhatalom. A II. világháború utáni magyarországi kommunista rendszer nem tartotta nemzeti ünnepének. Az 1950-es években “szocreál” demonstrációkat tartottak, s az 1848-1849-es eszmékhez az internacionalizmust, a “világforradalmat” igyekeztek hozzákapcsolni. Az 1960-as évektől “diákünneppé” változtatták, “forradalmi ifjúsági napok” elnevezéssel összemosták március 15-ét olyan napokkal, olyan kommunista évfordulókkal, amelyeknek semmi közük nem volt a márciusi ifjúsághoz. Akik e jeles nap eseményeihez méltóan akartak ünnepelni, azokra nem ritkán rendőri gumibot várt. Az 1980-as évek végén rendőrök sorfalai között tízezres tömegek ünnepeltek méltósággal.

Március 15-e eszméjét a magyar történelemben a különböző politikai erők sokszor próbálták meghamisítani és aktuálpolitikai célokból kihasználni, mi több, kisajátítani. Akadtak azonban ellenpéldák is. Ilyen volt az 1956-os forradalom, amikor október 23-án a szabadságot és függetlenséget követelő fiatalok, a tömegek március 15-e eszméjét, a “márciusi ifjak” követeléseinek jó részét ismételték meg.

A Magyar Országgyűlés 1991-es határozata értelmében március 15-e az 1849-1849-es forradalom és szabadságharc kezdetének, a modern parlamentáris Magyarország megszületésének napja és a Magyar Köztársaság nemzeti ünnepe.


Október 23-a, az 1956. évi forradalom és szabadságharc kezdetének, valamint a Magyar Köztársaság 1989. évi kikiáltásának napja

1953 nyarára Magyarország gazdasági válságba került. A túlméretezett iparosítás és a mezőgazdasági termelés stagnálása az országot a katasztrófa szélére sodorta. Mindehhez nagyfokú belső elégedetlenség járult a szovjet megszállás alatt lévő országban. A mindennapi megélhetési gondokkal küszködő munkástömegek és a szovjet kolhozok mintájára létrehozott termelőszövetkezetekbe kényszerített, földjüktől megfosztott, kötelező termék és terménybeszolgáltatással megnyomorított parasztok elégedetlensége robbanással fenyegetett. Az internálótáborok tömve voltak, s a rettegett Államvédelmi Hatóság (ÁVH) félelemben tartotta az ország népét.

Mindezt azonban a Rákosi Mátyás (1892-1971) és az ország állami és gazdasági irányítását uraló kommunista párt – akkori nevén Magyar Dolgozók Pártja (MDF) – vezetői nem vették, vagy nem akarták észre venni. Felfigyelt viszont minderre a Sztálin halála utáni új szovjet vezetés, különösen a kelet-berlini és csehszlovákiai munkásmegmozdulások után. Ezért Moszkvába rendelték a magyar pártvezetőket, ahol Rákosit arra utasították, hogy adja át miniszterelnöki posztját Nagy Imrének (1896-1958), aki 1945-ben szintén moszkvai emigrációból jött haza, de a politikai és gazdasági intézkedésekkel nem értett egyet, s akit meggyőződéses kommunista volta ellenére félreállítottak.

Nagy Imre kormányprogramjában bejelentette az iparosítás csökkentését, az életszínvonal emelését, az internálótáborok megszüntetését, és azt, hogy lehetővé válik a parasztok kilépése a termelőszövetkezetekből. Nagy Imre azonban munkáját csak másfél évig végezhette – kevés eredménnyel -; mert a moszkvai segédlettel ismét megerősödött Rákosi irányította pártvezetés 1955-ben leváltotta, majd a pártból is kizárta.

Az országon belül nőttön-nőtt az elégedetlenség. Az értelmiségiek – főleg írók, újságírók – egyre gyakrabban adták jelét nemtetszésüknek, fórumuk a Petőfi Kör lett. Egyre erőteljesebben hallatták hangjukat az egyetemisták is, Magyarországon társadalmi erjedés kezdődött.

1956. október elején a magyarországi egyetemeken már sorra fogalmazták követeléseiket a változást akaró diákok. A legaktívabbak a Műszaki Egyetem hallgatói voltak. Október 22-i éjszakai gyűlésükön pontokba szedett követeléseik között a legfontosabbak a következők voltak: szovjet csapatok kivonása, új kormány alakítása Nagy Imre vezetésével, Rákosi és társai bíróság elé állítása, általános, egyenlő és titkos választások, új gazdaságpolitika; a munkásság létminimumának megállapítása és március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítása. Arról is határoztak, hogy október 23-án békés felvonulást rendeznek követeléseik alátámasztására és a Szovjetunióval szemben viszonylag nagyobb önállóságra törekvő Lengyelország támogatására.

A felvonulást hosszú huzavona után végül is engedélyezte a belügyminiszter. Az egyetemi ifjúság először a pesti Petőfi szoborhoz, majd Budára, az 1848-1849-es szabadságharc legendás hírű tábornokának, Jozef Bem szobra elé vonult, ahol felolvasták követeléseiket. Innen a tömeg a főváros lakóival kiegészülve a Parlament elé ment, ahol a mintegy kétszázezer főnyi sokaság követelésére Nagy Imre mondott beszédet. A beszéd csalódást okozott, mert bár Nagy Imre elismerte a követelések jogosságát, a kibontakozást az MDP-n belüli változások útján képzelte el. A tömeg jelentős része ezután a Magyar Rádió épülete elé vonult, mert azt akarta elérni, hogy követeléseiket a rádióban beolvassák. Közben elhangzott a Rákosi helyére állított MDP első titkár, Gerő Ernő rádióbeszéde, amely sértegető hangnemben szólt a tüntetőkről, a “népi demokrácia” vívmányait sorolta, de a szöveg semmiféle önkritikus elemet nem tartalmazott.

Az elégedetlenség egyre fokozódott. Az épületben tartózkodó AVH-őrség és a tömeg között fegyveres harc tört ki. Megkezdődött a Rádió ostroma. A tüntetőkhöz a munkáskerületek fegyvert szerzett fiataljai nagy számban csatlakoztak és az esti órákban ledöntötték a városligeti 10 méter magas Sztálin szobrot. A Rádió épületét hajnalra elfoglalták a felkelők.

Október 24-én Nagy Imre lett a miniszterelnök, ugyanakkor a már napok óta készenlétben várakozó szovjet csapatok bevonultak a fővárosba. A gomba módra szaporodott, zömében munkásfiatalokból álló fegyveres csoportok felvették ellenük a harcot.

A tömegek meg akarták védeni a forradalmat, ezért október 25-én a Parlament elé mentek tüntetni, itt azonban sortűz fogadta őket: halottak és sebesültek százai maradtak a téren. Amikor rövidesen bejelentették, hogy a gyűlölt Gerő helyett a Rákosi börtöneit is megjárt Kádár János (1912-1989) lett az MDP első titkára, a hírnek már semmiféle hatása nem volt. Ekkor már sorra alakultak a felkelés politikai szervei, a forradalmi (nemzeti) bizottságok; az üzemekben, gyárakban pedig a munkástanácsok. A forradalom közben az egész országra kiterjedt. Megkezdődött a termelőszövetkezetek felszámolása, vidéken is forradalmi bizottmányokat, munkástanácsokat hoztak létre. Több vidéki városban az ÁVH fegyveresei gyilkos sortüzekkel próbálták megállítani a tüntetőket.

Október 27-én Nagy Imre új kormányt alakított, ebben két nemkommunista politikus is helyet kapott. A leginkább kompromittálódott pártvezetők a Szovjetunióba menekültek. Október 28-án bejelentették a tűzszünetet és rendeletileg feloszlatták az ÁVH-t. Másnap megkezdődött a szovjet csapatok kivonása Budapestről. Október 30-án kiszabadult a Rákosiék által életfogytiglani börtönbüntetésre ítélt katolikus hercegprímás, Mindszenty József, aki jelentős befolyással rendelkezett a nagyszámú, de a kommunista rendszerben csak titokban vallásos, Magyarországon túlnyomó többségben lévő katolikus hívők között.

Ezekben a napokban sorra alakultak új pártok. Az ún. koalíciós években (1945-1947) jelentős szavazótáborral rendelkező, később azonban megszüntetett pártok is felújították tevékenységüket. November 1-jén új kommunista párt jött létre Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven, vezetői Kádáron és Nagy Imrén kívül a korábbi pártellenzék tagjai közül kerültek ki, akik éveket töltöttek Rákosi börtöneiben. Az új párt nemzeti érzelmű politikát, szélesebb körű demokráciát ígért.

Közben folyamatosan érkeztek Magyarországra újabb szovjet csapatok, mire válaszként november 1-jén a kormány bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből és kinyilvánította az ország semlegességét. November 3-án Budapesten és az országban megindult az élet, kinyitottak az üzletek, megkezdődött a munka az üzemekben, hivatalokban. Még ezen a napon – szovjet meghívásra – Maléter Pál honvédelmi miniszter vezetésével magyar kormányküldöttség utazott a Csepel-szigeti Tökölön lévő szovjet főhadiszállásra tárgyalni a szovjet csapatok kivonásáról, a helyszínen azonban letartóztatták őket.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok koncentrált támadást indítottak Magyarország ellen. A hősiesen küzdő fegyveres forradalmi erők ellenállását a hatalmas túlerő hamarosan megtörte, úgy mint 1849-ben a cári seregek. Nagy Imre és néhány közeli munkatársa családtagjaival együtt a jugoszláv követségen kapott menedéket. Ugyanezen a napon Szolnokon szovjet fegyverek védelmében a két nappal korábban “eltűnt” Kádár János bejelentette egy szovjetbarát kormány megalakulását. Bár a fegyveres ellenállást elfojtották, a munkásság a munkástanácsok – mindenekelőtt a Nagybudapesti Központi Munkástanács – irányításával ellenállt, és hónapokig szembeszegült a Kádár-kormánnyal.

A forradalom és szabadságharc leverését kemény megtorlás követte. Ezrek és ezrek kerültek börtönbe, sok százat kivégeztek és jeltelen sírba földeltek el. Mintegy 200000-en pedig – zömében fiatalok – elhagyták az országot, ki a megtorlástól félve, ki kalandvágyból. Nagy Imre és társai két és fél hét után – miután a Kádár-kormány szabad hazamenetelüket ígérte – elhagyták a jugoszláv követséget. A szovjet titkosszolgálat azonban mindannyiukat azonnal letartóztatta, s Romániába szállította. Itt egy ideig házi őrizetben voltak, majd ismét Magyarországra hozták őket. 1958. június 16-án Nagy Imrét több társával, köztük Maléter Pál honvédelmi miniszterrel együtt kivégezték.

1956. október 23-án Magyarországon nemzeti felkelés kezdődött, amelyet a tömegek gazdasági-politikai elégedetlensége és az ország Szovjetuniónak való alárendeltsége váltott ki. A felkelést diákok, munkások, katonák és értelmiségiek irányították, akik között sokan voltak kommunisták, vagy volt kommunisták. Október 23-ra nem készült semmiféle terv, mint ahogy 1848. március 15-én a “márciusi ifjak” sem készítettek ilyesmit. A fiatalság spontán kezdeményezésére megmozdult Budapest népe, majd felkelt az egész ország. Mint a magyar forradalomról készített ENSZ jelentés is megállapította: “Valótlan az az állítás, hogy a felkelést a magyarországi reakciós körök szították, vagy hogy a felkelés a nyugati »imperialista« körökre támaszkodott.” 1956 őszén törvényes kormányával, törvényes miniszterelnökével együtt Magyarország Európában elsőként szállt szembe a szovjet hatalommal.

Az 1956-os forradalom és szabadságharc a magyar nép legnagyobb – saját erőből és akaratából eredő – nemzeti tette volt a XX. században. Ezért válhatott már a széthulló Kádár-rendszer idejében jelképpé október 23-a. Ezért kiáltották ki 1989. október 23-án Magyarországon a köztársaságot, folytatva az 1956-os forradalom törekvéseit, kiteljesítve céljait, megvalósítva álmait: szabad országban szabad polgárok államát létrehozva az addigi “népköztársaság” helyett. Ezért határozott úgy az Országgyűlés 1991-ben, hogy e nap hivatalos nemzeti ünnep.

HOUSE OF HUNGARY is open Saturdays and Sundays from 12:00 pm to 5:00 pm.

Come visit, you will have the opportunity to meet your fellow Hungarians and guests from around the world.

Want to be a host or hostess to serve coffee and homemade pastries?

Please pick a Saturday or Sunday and email to host@sdmagyar.org. The Custodian will be there at 11:30 to help you.